Svédországban már összefogtak a klubok a szülők megregulázása érdekében. Vajon, mi újság a hazai pályákon.

Ugye ismerős a folyton hőzöngő típust, akinek ha nem játszik a gyermeke, akkor az nem tetszik, ha meg igen, akkor meg azzal nincs kibékülve, hogy miért épp azon a poszton számít rá az edző. Az első perctől üvölt a csemetéjének, hogy: "ne így!", "fusssá má!", meg hogy "ne passzold le, rúgjad rá a kapura!" (igaz, hogy a gyerek súlya még kisebb, mint a kaputól való távolsága).

Aztán ott a másik típus, aki szid mindent és mindenkit: edzőt, bírót, gyereket és még az anyóst is, ha a jelenlévő felesége nyugtatni szeretné. Nos, ezekből a szülőkből rengeteg van a magyar futballpályák mellett. Volt olyan eset is, hogy szülői verekedésig fajuló összetűzés alakult ki egy ártatlan meccshelyzetből induló vita végén.

Mint kiderült, a probléma nem csupán Magyarországot érinti. A hűvös Skandináviában, egészen pontosan Svédországban már léptek is az ügyben.

Készült egy felmérés a fociszülők között arról, hogy mennyire súlyos a szülőagresszió a pályák mentén, és az eredmény lesújtó lett. Háromból egy gyerek konkrétan azért hagyja abba a focit, mert a szülők őrjöngenek a lelátón, túlzott elvárást támasztva velük szemben, akik ezért alig tudják felszabadultan élvezni a játékok.

Három stockholmi topcsapat, az egymással egyébként rivalizáló Djurgarden, az AIK és a Hammarby vezetői asztalhoz ültek, hogy kitaláljanak valamit. És kitaláltak valamit. Ez a valami egy mottó vagy inkább íratlan szabályzat lett, ami így szól:

• "Én mint szülő, mindent meg fogok tenni, hogy pozitív szellemben támogassam a gyerekemet, mások gyerekeit, a klubok dolgozóit, a bírókat és szülőtársaimat, edzéseken és meccseken egyaránt."

Azonnal több mint 1600 fociszülő jelentkezett, hogy csatlakozna a mozgalomhoz. Megszülettek az első mottóval nyomott mezek, pólók, és más csapatok is társultak a mozgalomhoz. A profi játékosok is elismerősen nyilatkoztak, többen fel is idézték nyomasztó kamaszkori élményeiket.

Stefan Ishizaki, az AIK csapatkapitánya elég jól összefoglalta a lényeget: kicsi gyerekként a legfontosabb, hogy megszeresd a játékot, élményeket és emlékeket gyűjts, nem a feltétlen győzelem, az ráér később.

A svéd példa tehát adott. Vajda Gusztáv, a Videoton utánpótlásedzője szerint egyértelmű, hogy hazánkban is tenni kell a jelenség ellen.

- Azzal kezdeném, hogy rengeteg sportszerető szülővel találkozom nap mint nap. A laikus szülőkkel, vagy épp az ellenkezőjével, a korábban aktívan sportoló anyukákkal és apukákkal nincs ilyen gond, tiszteletben tartják az írott és íratlan szabályokat, nem zavarják a meccseket és a gyerekeket, szurkolnak és biztatják a csapatukat, a csemetéjüket.

Vannak azonban olyan szülők, akik úgy érzik, értenek hozzá, és folyamatosan bekiabálnak, zavarják a meccset, az általunk, edzők által adott utasításokhoz képest teljesen másra biztatják a gyerekeket. Az hagyján, hogy a mi dolgunkat is megnehezítik, de a gyereknek is gondot okoznak. Jót akarnak, de rosszat tesznek, mert elvonják a gyerekek figyelmét.

Ez nagyjából 15 éves korig gond, 16 éves kortól már a gyerek nem hagyja, hogy beleszóljanak a szülők, felnőttesednek, kiállnak magukért. Én arra jöttem rá, hogy fontos a kommunikáció, beszélni kell a szülőkkel, bevonni őket - persze a megfelelő szinten - a csapat életébe, folyamatosan tájékoztatni a gyerekükről, hogy mit látunk, tapasztalunk vele kapcsolatban.

Nálunk, a Videotonnál az edzésekre nem jöhetnek ki a szülők, ez a csapat belügye, ami csak ránk tartozik, ezt tiszteletben is tartják az anyukák és apukák. Meg kell egy kicsit tanítani a szülőket arra, milyen az és mivel jár, ha a gyereked egy csapatban játszik. Én ebben látom a megoldás kulcsát, dolgozunk is ezen gőzerővel a klubnál.